szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 Kommunikáció - másképp

2011-03-14

Egy álmos, hideg, téli vasárnap reggelen egy házaspár igyekszik valahová. Két gyereküket nagymamára bízták, hogy egy teljes napot (egy vasárnapot!) annak szenteljenek, hogy kitörjenek a klisék közül. A klisék közül, melyek beszélgetéseiket, de főleg vitáikat immár hosszú-hosszú ideje uralják. Egymás kritizálása, hibáztatása. Csupa olyan, amiről tudják, hogy teljesen helytelen, nem jó irány, a vitából így tuti veszekedés lesz, méghozzá folyton-folyvást a gyerekek előtt.

Hiszen előbb-utóbb a legelvakultabb szerelmesekről is felszáll a rózsaszín köd, ami eleinte jótékonyan elfedi a súrlódási pontokat. Súrlódási pontok márpedig készülj fel, könnyen akadnak, ha már hónapok óta nem aludta ki magát az ember (a férj sem, ezt azért ne felejtsük el). És ha mindezért van is kit hibáztatni – akkor meg is fogjuk tenni. Azaz, ha nem alszik a gyerek, vagy ha nincs meg induláskor a sál, egyértelműen a másik a hibás. Nyilvánvaló, hogy nem mi adtuk a fekete teát elalvás előtt a gyereknek és a sálat sem mi pakoltuk el a duplós dobozba. És hirtelen ott találjuk magunkat, hogy már nem is a nem alvó vagy a felöltöztetendő gyerekre koncentrálunk, hanem a másik szapulására. Hát ezért szántuk magunkat és egy hétvégénket az erőszakmentes kommunikációs tréningre (mert persze a női tag én volnék). Szeretnénk megtanulni másképp kommunikálni.

Huszonöt nő és három férfi ül egy teremben, mint utóbb kiderült, kisebbfajta csoda, hogy a páros férfi tagja is eljött, holott azt gondolom, hogy egyedül teljességgel értelmetlen volna részt venni. Egy egész napos tréninget sem átadni, sem érthetően megfogalmazni úgysem tudnék otthon a férjnek. Akkor meg az egésznek semmi értelme, mert bár fontos, hogy megfelelően kommunikáljam a szomszédoknak, hogy kutyuskájuk ne végezze dolgát minden nap a kocsink kerekére, de azért az elsődleges cél nyilván a vele való viszony normál mederbe terelése. Legalábbis nekem, de tudom, hogy sokan nem ilyen céllal ültek ott egész nap. Na meg a naggyal való beszéden is volna mit csiszolni, hiszen néha már most annyira elbeszélünk egymás mellett, mintha éppenséggel kamasz lenne. Sokszor csak ott állok, és leginkább a tehetetlenség szóval jellemezném magam. Visszabeszél, lehülyéz, én meg ahelyett hogy lépnék valami értelmeset, ott állok leforrázva. Zsebretesz a 6 éves. Mi lesz itt később? Na ezért is kell a másfajta kommunikáció.

Én nem tudom más kisgyerekes párok miként állnak a kommunikáció kérdésével, azt veszem észre, hogy alapvetően jól működünk – az otthonunkon kívül. A két napos kiruccanás során egyetlen egymás hibáztatása és kritizálása nem volt, nem hangzott el hangos szó, szóval megy ez. Itthon valahogy a megszokott környezetben jönnek a szokásos viták: miért bőg a gyerek, ha veled van, hát semmit nem csinálsz, hogy megnyugtasd? Szakadj már el a számítógéptől, játsszál a gyerekkel! Pakolj el magad után!  Ésatöbbi. Mintha mindketten egymás gyerekei lennénk, akiknek kiadjuk az ukázt és hajrá. Még egyszer: ezért mentünk az Erőszakmentes kommunikáció (EMK) tréningre. Ami akkor is hasznos lehet, ha még nincs baj: ez lehet a párkapcsolati terápia 0. lépése. Így ha majd jönnek a konfliktusok, akkor már kéznél a megoldás, tudjuk kezelni a dolgokat, nem kell belesodródni egy egyre rosszabb helyzetbe.

A nyolc órás tréninget Rambala Éva tartotta, aki saját életéből vett sztorikkal indított, melyekből világossá vált számunkra, hogy nem forró fejjel kell odavágni az első szót, ami eszünkbe jut, hanem valahogy a másik fejébe helyezkedve, helyzetét átérezve kell kifejeznünk magunkat. Elmondani könnyű, de megtenni – főként egy általunk igazságtalannak érzett kritikát hallva magunkról – nem annyira. De a lényeg éppen az, hogy ne az igazságot keressük: ez olyan mint amikor két gyerekünk egymást gyepálja és kideríteni az igazságot felesleges dolog. Inkább arra kell rábírni őket, hogy meg tudják egymással beszélni a konfliktust (akár a mi segítségünkkel, mediációnkkal). De hogy oda álljunk föléjük és villámló szemekkel követeljük, hogy mondják meg ki ütött először – nos ennek nincs értelme. Ugyanez vonatkozik a felnőtt vitákra is: érzéseinkre és szükségleteinkre lenne célszerű hangsúlyt tenni, ne az igazság felgöngyölítésére. Ha igazságtalannak véljük a minket ért kritikát, akkor is arra törekedjünk, hogy megértsük a másik érzéseit, vajon miért mondta ezt. Ide tartozik még egy dolog: amikor épp nyitnánk a szánk egy jó kis kritizálásra, vagy épp minket – természetesen igazságtalanul - kritizálnak, nem mindig kell kimondani amit gondolunk. Nekem van erre egy saját fejlesztésű módszerem: amikor nagyon elegem van a szópárbajokból a gyerekek előtt, akkor rendszerint fel szoktam írni napközbeni vélt vagy valós sérelmeimet. Mondván, hogy majd este jól beolvasok. De láss csodát, estére az egész már nem számít, általában felolvasás nélkül szoktam megválni sérelmeim eme bizonyítékaitól. Ami felajzott idegállapotban baromi fontos, az nyugodt körülmények között senkit nem húz fel. És ha már tízből egyszer kibírod, hogy nem a téged ért sérelmet emlegeted fel, akkor máris 10 százalékkal csökkentetted az összeszólalkozásaitok számát.

Éva útja az üzletasszonyságtól vezetett a trénerségig, mint mondja, ebben találta meg önmagát. Hiszen mint kiderült számomra, az erőszakmentes kommunikáció része az is, hogy saját magammal se kommunikáljak erőszakosan, azaz ne megmondjam magamnak, hogy mit kell tennem, hanem igenis legyen hozzá kedvem. Ha nincs, soha nem jön el a pillanat, amikor kedvvel csinálnád meg? Akkor ne csináld soha – mondja a tréner, és én azt gondolom ezt piszok nehéz követni. Mert bár alapvetően szeretem a munkám, rengetegszer KELL valamit csinálnom, jelenleg két beteg gyereket ápolok itthon, de igenis kell mellettük írnom, kell vasalnom (jó, azt annyira nem), kell, kell, kell. Na ez a helytelen út. Legalábbis azon érdemes elgondolkozni, hogy mit teszek szeretetből és mit teszek puszta félelemből attól, hogy nem felelek meg a külső elvárásoknak.

Az Erőszakmentes kommunikáció alapvetően rém egyszerűnek hangzik, megvalósítani azonban nagyon nehéz. Kommunikációs modellje szerint megfigyeljük mi történik (1), ezzel kapcsolatban kifejezzük mit érzünk (2), megfogalmazzuk mi a szükségletünk az üggyel kapcsolatban (3), majd hangozzék el a kérés (4). Nem utasítás, parancs, fenyegetés. Az alapvetés az, hogy a magam feszültségéért, nem a másik a hibás, azaz az olyan mondatok, mint Anya szomorú, hogy nem eszed meg a sütőtöklevest! – eleve hibás irányba visznek, nem segítik az egymásra találást. Persze erről a megnyilvánulásunkról nem igazán tehetünk, mert gyerekkorunktól ezt hallgatjuk, és a Szomorú vagyok, mert TE kezdetű mondatok a vérünkben vannak, az anyatejjel szívtuk magunkba. Az Erőszakmentes kommunikáció által javasolt szemléletmód szerint, így egyetlen mondat sem kezdődhetne. Én nem vagyok semmilyen miattad, kizárólag magam miatt. Ha az előttünk lévő autó tötymörög és az idegeidre megy, mert rohannál, akkor te döntheted el, hogy a másik felet hibáztatod és közben jól felhúzod magad, önmagad kezded el szapulni, hogy miért nem indultál el előbb, vagy elfogadod a megváltoztathatatlant, a nyugalmad megtartva, mented a menthetőt. Ha mélyen magadba nézel, biztosan rád is dudáltak már, mert lassan mentél – esetleg épp eltévedtél, és kerestél valamit. Azaz nem kell mást tenni, mint ’mentségeket’ keresni a másik viselkedésére, empatikusan kell hozzáállni: vajon miért teszi azt amit tesz? És ha ezen elgondolkodunk, máris nyert ügyünk van: nem fogunk anyázni autónk magányában, de a férjet sem ordítjuk le hazaérkezés után 2 és fél perccel, hogy mégis miért nem vett kenyeret. Lehet, hogy elfelejtette, mert megtudta, hogy egy kollégája beteg és meglátogatta, de még millió oka lehet. És ha úgy simán elfelejtette – nos velünk is megesett már.

A feszült pillanatokban a legnehezebb hideg fejjel, nem első blikkre reagálni: márpedig a kisgyerekes lét nem szűkölködik az ilyenekben. Betegség, nem alvás, nem evés, nem öltözés – mind-mind okok arra, hogy módszeresen keressük azt a valakit, akin levezethetjük a bennünk felgyűlt feszültséget. És aki kéznél van, azon fogjuk ezt megtenni. Mindenkinek hasznos az EMK, de talán a teljesen új élethelyzetbe csöppent kisgyerekes pároknak a leghasznosabb. Nincs az életünkben még egy ekkora változás, amikor eddig ismeretlen szerepekben, egymáshoz való viszonyokban kell helyt állnunk. És ehhez elkél a segítség.

Az egész napos tréning nem csupán előadásból állt: volt alkalom gyakorlatozni, ízlelgetni az EMK nyelvét. Mondhatom, vicces volt, amikor minden öt fős csoportnak négy mondatot kellett megfogalmaznia, mely közül kettő a belénk ivódott kritikus gondolatmenet szerint, a másik kettő erőszakmentesen volt megfogalmazva. A két kritikus mondat mindenkinek ment zsigerből, de a másik kettővel megszenvedtünk: öt ember két mondatot húsz perc alatt óriási küzdelmek árán bírt összehozni és még így is hemzsegtek a hibáktól. Ekkor éreztem úgy, hogy talán jobb meg sem szólalni. Ezen a szakaszon mindenki átesik, aki ilyen fajta kommunikációt tanul: annyira nehéznek tűnik belekezdeni valami teljesen újba, hogy inkább megnémulunk. Hiszen a való életben nem igazán van húsz, de akár öt percünk sem egy mondat megalkotására. És még a gyakorlat keretében született mondatok is tele voltak egymásra mutogatással, kommunikációt félrevivő olyan apró dolgokkal, amiket már észre sem veszünk. Pedig ott, a tréningen aztán igazán nem haragudtunk egymásra, egyszerűen csak ez jön belőlünk. Ilyenkor a való életben csak azt vesszük észre, hogy megint vitázunk, de hogy min és miért már magunk sem tudjuk. És könnyen meglehet, hogy a viták épp ezek miatt az apró dolgok miatt vannak, hiszen a másik szavainkból érzi, hogy nem állunk hozzá empatikusan, hogy támadunk. Ilyen szófordulat a Már megint…, a De hát megígérted, hogy…, melyeket folytatva a másik fél azon kezd el merengeni, hogy mire vonatkozhat a már megint. Mert ha valaki kritikát kap, nem a kritika tartalmán kezd el gondolkozni, hanem a támadó éllel foglalkozik – vagyis azzal hogy visszavágjon. Nem ígértem meg! Te se csináltad meg! Csak, hogy ő is szúrjon egyet a másikba. Nők kedvenc (de igaz!) mondata: nem az a baj, amit mondasz, hanem ahogy. Ez persze az EMK-ra is áll: lehet mondatunk bármilyen tökéletes EMK szempontból, ha fröcsög az utálattól, indulattól, felháborodástól, akkor semmire sem megyünk vele. A kommunikációnknak csupán 5 százaléka verbális, 95 bizony nonverbális. Meg kell tanulni nem azonnal (sőt semmikor sem) ítélkezni. Éva erre azt mondja, hogy az első gondolat nem az én felelősségem, de ha ezt a negatív gondolatot tovább dédelgetem magamban, akkor ez már baj, és baj forrása.

Egy másik gyakorlat megtanított köszönetet mondani egy általunk fontosnak tartott személynek. Hiszen olyan gyakran nem mondjuk ki ezt a szót! Én például minden szombaton felállok az ebéd végén és ugyan odavakkantok egy oviban begyakorolt „köszönöm az ebédet” mondatot, de hogy valójában milyen hálás vagyok, hogy nem nekem kell egész szombat délelőtt a konyhában állnom, azt nem igazán mondtam még el anyámnak. De jólesett férjtől is a kedves köszönet mindenféle triviális dologért, igen, ez a nap határozottan összekovácsoló hatású volt ránk nézve.

Rambala Éva szerint nincs fontosabb az életben, mint hogy megtudjuk, miként tudunk harmóniában élni önmagunkkal és persze másokkal. Ehhez nagyon fontos, hogy meghallgassuk a másikat és minket is meghallgassanak. Meghallgatva lenni (amúgy igazán, értő módon, nem a tévé vagy a számítógép mellől fél vagy negyed füllel), na ez a legjobb dolog a világon. Valamilyen módon harmóniát, egyensúlyt kellene (megint ez a fránya kellene) találni az anyagi dolgok (azaz hogy mikor  dolgozom, mikor mosogatok és mikor viszem le a kutyát) és a lelki, spirituális dolgok között. Ez mit jelent? Megszabhatom, hogy mikor akarok porszívózni, e-mailekre válaszolni, és mikor leülni és egy kicsit magamra hangolódni. Éva azért érzi magát nagyon szerencsésnek, mert megadatott a lehetőség, hogy nap, mint nap a számára legfontosabb dolgokról, a szívéből beszélhessen a munkája során – és pontosan ez az, ami miatt feladva az üzleti életet, mára tréner lett belőle.

Címkék:
lélek, életmód
easyweb