szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 Egy láthatatlan, de már ismerős világ

2011-07-01

Néhány hónappal ezelőtt, már írtunk itt a szülőszobán arról az édesanyáról, aki látássérült férjével neveli kislányukat, miközben ő maga is vak. Leírtuk, hogy milyen könnyedén boldogul a gyereknevelés minden területén, hogy mennyire rosszul ítéljük meg a helyzetüket: nem szorulnak segítségre, kislányukat minden, de minden téren el tudják látni. Sőt: azóta újabb családtag, Nimród érkezett hozzájuk. A kisfiú május elsején, kicsit idő előtt érkezett, de mindannyian jól vannak.

Mónika azt meséli, nem volt könnyű a terhessége – de ennek semmi köze a nem-látáshoz. Volt minden, ami nem kellett volna: trombózis, diabétesz, haskeményedések. Végül Nimród a tervezett majálist megelőző éjszakán jelentkezett: mindhárman, Vivivel együtt bevonultak a kórházba, ahol a trombózis miatt császármetszéssel hamar megszületett a kisbaba.

Mónika azt mondja, másodszorra minden könnyebben ment: azonnal lett teje, azonnal egymásra hangolódtak, egy hullámhosszra kerültek – semmi görcsölés és pánik. Ahogy ez általában a második gyereknél lenni szokott.

A nagylány, Vivi időközben bölcsis lett, a várandósság végéig Mónika hozta-vitte a kislányt minden nap. Most, hogy Nimród elmúlt egy hónapos, visszaállt a régi rend: reggelente magára köti a mei tai-ban Nimródot, kézen fogja Vivit és elsétálnak a bölcsődébe. Útközben bevásárolnak, ha kell, ügyeket intéznek. Mónika babakocsival továbbra is csak a párjával közlekedik, ő biztonságosabbnak érzi a rajta szuszogó babát. Két évvel ezelőtt, Vivi pár hetes koráig Mónika anyukája segített a fiatal szülőknek, most azonban nem tudott jönni: így első naptól egyedül boldogulnak – és nincs is semmi probléma. Pelenkacsere, fürdetés, etetés – Mónika mindent megold. Persze nehezebb két gyerekkel, de ez a látókra ugyanúgy vonatkozik, nekem is sokszor állt égnek a hajam az első hetekben (meg azóta is). Hamarosan már a falatnyi körmöket is ő fogja vágni, amint az apró babakezek egy icipicit nőnek. Márpedig gyorsan nőnek, mert Nimród egész nap enne. Egyetlen dolog van, amit nem vállal Mónika: a D-vitamin beadását a párjára bízza, nehogy egy cseppnél több kerüljön a kiskanálba. De a C-vitamint és társait a már az előző cikkből ismert módon adja be a babának. (És most jött a hír: a D-vitamin kérdés is megoldódott: hetente beadandó nyomós kapszulát írt fel Nimród gyerekorvosa, hogy megkönnyítse Mónika dolgát.)

Ahogy Vivinél, most sem foglalkoztatja Mónikát, hogy lát-e a kisfia. Ha lát, lát, ha nem, megoldják. De a védőnő és a genetikus szerint minden rendben, nincs ok az aggodalomra.

És hogy mi lesz egy év múlva, amikor egyik gyerek erre, a másik arra fut? Hát ezt még nem tudja, de valljuk be magunknak töredelmesen: mi tudtuk, hogy mit fogunk csinálni? Hát nem. Mónika azt szeretné, ha nem néznék csodabogárnak. Ha a látó emberek megértenék: nem szorul sem szánalomra, sem segítségre. Éppolyan anyuka, mint a többiek, mindent el tud végezni anélkül, hogy látna. Sőt, amikor párja munkája miatt 1-2 éjszakát nem töltött otthon, Mónika teljesen egyedül is helyt állt, két gyereket vacsoráztatott, altatott, kelt hozzájuk éjszaka többször is. Ahogy a világ összes édesanyája. Mert nem kell a látás a teljes élethez – ha ezt megértjük, megváltozik a vak emberekhez fűződő viszonyunk és a róluk tévesen kialakított képünk. Mónika nagyon szeretné ezt elérni.

Címkék:
kismama, nagyvilág
easyweb