Először az történt, hogy bohóckodtam az Eszternek, elpantomimeztem, hogy ha robogóval lennék, hogyan parkolnám le. Egy nagyon kedves öreg néni megkérdezte, hogy én leszek-e az apuka.
Aztán az is történt, hogy pár napja fél 11-ig aludtunk, és ezt fel is tette az Eszter Facebookra, miszerint lehet, hogy nem sok ilyen alkalom lesz már. Ezzel viszont a normalitás kicsúszott az emberek lába alól. Annak ellenére, hogy majdnem mindenki igen hamar megtudná, ha megszületne a Sámuel, mégis sikerült kihozni azt ebből, hogy hátha mégsem. Hátha mégis kibuggyant anélkül, hogy szóltunk volna.

Voltunk egy esküvőn, odafelé iszonyúan eltévedtünk, rázkódó útra tévedtünk, aztán az én 9 hónapos terhes feleségem táncolt a legédesebben, de még ez sem motiválta Sámuelt arra, hogy olyat rúgjon, hogy szétrepessze a burkot belülről. Szóval still inside, egyelőre plusz három napnál tartunk.

Hú.

Hamarabb elértem a jelenbe, mint gondoltam.

Node akkor a jelen. Ma voltunk ultrahangon (meghatódottság és bőgés között keskeny a mezsgye), most már semmit sem látni a Sámuelből, de meghallgattuk, hogy dobog a köldökzsinór, az aorta és az agyat ellátó véna(?), minden mérete rendben lévőnek tűnik, a csonthosszokból és fej-, gyomorátmérőkből azt is megtudtuk, hogy édes kis háromkilós már. Vagy még csak. Mi mindesetre elégedettek vagyunk. Aztán az orvos azt mondta: csütörtökön jöjjenek be este hétre, felhelyezünk egy ballont. Ez az eufemizált kifejezés a szülésindításra, de azon belül tényleg elég humánus verzió. Mert ez a lufi nem hagyományos ám, hanem önfelfúvódó, és sokmindent megold, amit máshol az oxitocin-injektátummal oldanak meg.

Szóval young man, your days are numbered (no nem olyan értelemben, mint amit az Urban Dictionary ad a kifejezésnek), semmi spontaneitás, csütörtök a D-day, partraszáll Sámuel a Nagyvárad téren.

Most kezdtem igazán megérteni, hogy tényleg meg fog születni a Sámuel. Kicsit olyan ez, amit úgy tényleg nehéz elhinni. Mert a legtöbb dolog egy idő után elmúlik, ez nem. Elmúlt augusztus elseje, de a Sámuel nem, és ezzel a deklarált csütörtökkel valószerű lett a dolog. Szeretjük-e már? Hát meg is pusztulnánk, ha bármi baja lenne. We are on a mission in the destination unknown.

Aztán felmentünk a másodikra újabb ctg-re, újabb víz alatti ügetőverseny. Most végre voltak egész menő méhösszehúzódások vagány szívfrekvenciával kísérve, nekem meg még idegesség mellett is egész jó volt a vérnyomásom, csak a pulzusszámom emelkedett meg. A szülésznő is elégedett volt, pedig a saját keringésemről be se számoltam neki, és nem mellékesen mi is egyre elégedettebbek vagyunk vele. Azt mondta, most már van értelme meginni a bábakoktélt. Még mindig nem tudom, mi az a ricinusolaj (de tényleg úgy tűnik, hogy létezik, még itt, a bloghelyesíró sem húzta alá). Aztán el kellett robognom egy megbeszélésre, ahol azt hiszem valóban agyf.szt kaptam attól, hogy mindenki a sajátjaként várja a Sámuelt. Tényleg nem akarom kisajátítani, de mondjuk egy projektmegbeszélésen talán hadd döntsem el én, hogy mennyit szeretnék a magánéletemből megosztani. És tudjátok a nemét? Igen. És mi lesz? Fiú. A nevét már nem merték megkérdezni.

Este hazaérve azért kiderült, hogy ez a bábakoktél sem mentes ellentmondásoktól, szóval egyelőre nem tudjuk, ki fog szülni. A koktél, a ballon, vagy az Eszter magától. Előbbi két és fél óra alatt produkál szülést, a ballon péntek reggelre lesz rajtra kész, a spontán szülést a népi hiedelem indítja be: takarítás (check), szex (check), lépcsőzés (check), hajolgatás (check), hidegfront (check), melegfront (check), bokacsont fölött három ujjal nyomkodás, táncolás (check), Sámuel hívogatása-csalogatása.

És természetesen most már minden jel arra, hogy az Eszter azonnal elszüli magát. Olyan ez, mint a buzi-e vagy. Fáradt vagy? Szülni-e fogsz! Éber vagy? Szülni-e fogsz! Éhes vagy? Szülni-e fogsz! Menjünk moziba? Szülni-e fogsz! Duzzadt a szád? Szülni-e fogsz! Leszállt a hasad? Szülni-e fogsz?

Mi mindezek ellenére valahogy még mindig egész türelmesek vagyunk. Én ma már elkezdtem valóban izgulni, de még mindig annyian végzik ezt helyettünk, hogy néha szinte megfeledkezem arról, hogy nekem is kellene. Outsourcing a javából.

Akár mi hívunk valaki közelit, akár ő hívja valamelyikünket, akkor mindketten úgy kezdjük, hogy nem, még nem, ha valamelyikünket nem érik el, rögtön hívják a másikat, úristen, szül?, ha pedig a facebookra felteszünk valamit, akkor természetesen az is csak a szüléssel függhet össze. A mi életünk úgy tűnik, mást nem is jelenthet.

Nem panasz ez ám, sőt, iszonyú megható, de azért nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti elmezavar, ami elmúlik, amint valóban szülők leszünk. Akkor már másról is szeretnék beszélni, akármilyen eretnek is ez a gondolat.

Node. Már:

• összepakoltunk az Eszter kórházi pakkját, holnap további kettő követi: Eszter újszülött-osztálybeli outfitje és Sámuel outdoor szettje.

• már 10 oldal megvan a szakdolgozatomból és a beadási határidőt is meghosszabbították

• befúrtam minden csavart

De még nincs

• matrac a mózeskosárba

• szüléshez zene (amik nekem elsőre eszembe jutottak, nem éppen adekvátak: Die Toten Hosen: Pushed again, Bob Dylan: Pressing on)

Akármi is lesz, akármennyire is vagyunk és leszünk készen, legkésőbb pénteken kezdődik our bright future, és akkor ez a blog véget fog érni.

Kispapanapló 26. rész