szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 Mindennapi udvariatlanság

2012-08-08

Nem nagyon izgatott soha az, hogy az emberek nem adják át egymásnak a helyet, hogy nem segítik egymást a legalapvetőbb helyzetekben sem (én általában átadtam) – egészen addig, amíg nem lettem én az, aki rászorult volna mások udvariasságára.

A terhesség alatt több kedvenc helyzetem is volt, a legelső: a nőgyógyászati ultrahang. Ugye ezen a helyen, hiába lapos a hasam, ha van a kezemben egy várandósok kiskönyve elnevezésű tárgy, akkor jó eséllyel nem traccspartizni jöttem a szonográfushoz, hanem terhességi ultrahangra. Kedves férfiak, a saját feleségeiket kísérik erre a vizsgálatra, mégsem jut eszükbe, hogy ne már az álldigáljon, aki majd be fog menni a vizsgálatra, hanem ők. Vajon a saját feleségüknek sem adnák át a helyet, ha csak egy szabad szék lenne? A folyosón sorban állás épp ezért bosszantott mindig: neki aztán tudnia kell, hiszen jó eséllyel a hozzá tartozó kismama is nap mint nap beszámol az emberek bárdolatlanságáról. De nem, ő csak ül és szorongatja asszonykája kezét. Magam nem vagyok egy odamondós típus, bár a kétszer 9 hónap és jó pár év babakocsis békávézás után már kicsit morc lettem. Eleinte viszont csupán csak a hozzám tartozó férfi tett megjegyzéseket, melyek hatására azért általában csak került hely.


A buszokon, villamosokon nagyon sokáig szavam sem lehetett, hiszen télikabátban nem látszott a hasam, így nyugodtan terpeszkedhetett mindenki, akiket én a pokolba kívántam. Ülni sem leányálom, de állni egyenesen rémes. A busz ugyanis nem jó a kismamának: piszokul ráz, ettől pisilnie kell, a vége felé pedig minden egyes bukkanónál úgy érzi kiesik a gyerek, hirtelen fékezésnél eleshet, de még ülve is a legnagyobb félelmem az volt, hogy a mellettem bizonytalanul álldogáló, egy-két szíverősítőt már bedobott jóember rámesik.
Sőt később ettől féltem mindig a babakocsival is: hogy valami testes bácsika jól ráesik a kocsiban békésen alvó gyerekemre. Ezért mindig anyatigrisként, testemmel védtem a kocsit. Na de erről, később.
Kedvenc buszos sztorim az volt, amikor már azért igen előrehaladott állapotban leledztem, mégis ki volt, aki állt a 86-os buszon Óbudától a Batthyány térig? Naná, hogy én. És akkor felszállt a megmentőm: három darab ellenőr. A busz kiürült, annyi hely lett, hogy válogathattam, háttal, ablak mellé vagy a kerék fölé szeretnék ülni. Baromi bosszantó, hogy jegyük se volt, mégis ők ültek. Hajlamos vagyok a helyet át nem adókat, babakocsival nem segítőket „mai fiatalként” aposztrofálni, átérezve ezzel azt, hogy mi is az, ami én már nem vagyok. Hát így öregszik meg az ember, és lesz végül a botjával hadonászó „ezek a mai fiatalok olyan rendetlenek” szólamot kiabáló nénike. De tényleg, olyan rendetlenek.


Külön történet, amit a babakocsival rendeznek. Azt hamar megszokod, hogy sokan felveszik a „na ez meg miért nem maradt otthon a gyerekével” arcot és hiába van egy nagy babakocsit ábrázoló matrica kiragasztva ott, ahová minden járművön betolhatod a járgányodat, hiába. Én már mindent láttam ott szállítani, hiszen való igaz, hogy ott olyan szép tágas a jármű, adja magát mindennek: hétvégi bevásárlás szatyrainak, kalitkának kismadárral, malterosvödörnek, vagy egyszerűen csak öt embernek, akiket kell kiszorítanod a helyükről. Ami már önmagában rosszpont, lévén mennyi helyet is foglalsz el a kölköddel. Aztán ki segít le-fel tenni? Jórészt senki. Illetve, amikor már emeled egyedül, akkor néhányan megragadják az oldalát, de én ilyenkor zordul rá szoktam ordítani a kéretlen fogdosóra, mert így ketten már volt, hogy majdnem kiborítottuk a gyereket. Ha előre szól, hogy lesz szíves segíteni, te rákészülsz, az oké, te szabod meg, hol fogja (nyilván a tolókart te, nem pedig a segítő, ahogy sokan szeretnék). De mindenképp olyan babakocsid legyen, amit egyedül is tudsz kezelni, le-fel tenni, mert az esetek nagy hányadában magadra maradsz. Kisgyerekes apuka korúak szoktak ajánlkozni, meg kosztümös talán-ők-maguk-is-anyukák is, de velük vigyázz, mert ha összekoszolódik a szoknyájuk, morcosak lesznek. Mai fiatalok, középkorú férfiak: soha.


Autósként se vagy jobb helyzetben. Hiába vannak ma már külön családi parkolók a nagyáruházak bejáratának közelében. Senki sem figyeli, hogy ténylegesen ki áll oda, így aztán ez is foglalt mindig. Általában egyedülálló középkorú férfiakat látok kikászálódni a családi parkolóhelyeken álló kocsikból. Sokan nem értik meg, hogy a kisgyerekek bekötéséhez szélesebbre kell tárni az ajtót – ezért szélesebb az a fránya, irigyelt parkolóhely. Meg aztán futkározó kétévesekkel nem leányálom átszelni a parkolót, főleg visszafelé, a cuccokkal megpakolva – ezért lenne jó, ha a bejárat közelében lévő helyeket tényleg meghagynák azoknak, akiket megillet.

Címkék:
utazás, lélek, kismama
easyweb