Sámuel tehát megszületett egy hónapja, azóta tart a küzdelem, hogy milyen szülők is legyünk. Felmerül ugyanis pár kérdés, a válaszokat tekintve van némi megoszlás. Meddig lehet hagyni sírni? Mikor elég megsimogatni, és mikor kell már felvenni? Ha felveszed, hogyan vedd fel? Milyen gyakran etesd? Mit jelent egyáltalán az etetés? A mell táplálék, vagy szocializációs közeg is egyben? Mikortól lehet külön aludni, mikortól lehet külön szobában aludni? Mennyire kell komolyan venni a gyermekágyat? Mikortól lehet vele mászkálni? Buszozni? Légkondizni? És nem utolsósorban: babakocsi, manduca, bondolino, mei tai, kendő, kenguru, baby-björn, hátizsák vagy nejlonzacskó?

És itt egy fantasztikus összefüggést fedeztem fel. Reprezentatív és valid lesz az állítás, figyelem. Az alternatív hordozás egy életmód, egy életforma, egy értékrendszer. Aki csak néha hordoz, az valójában csak cipel. Dobpergés tehát: az alternatív gyereknevelés nem korrelál liberális értékrendekkel. Legalábbis nem jellemzi  elfogadás, afféle tolerancia az alternatív módszereket valóban a szó szoros értelmében csak alternatívaként használók felé.

Van manducánk, jutányosan vettük, kaptunk kölcsön kendőt, babakocsit - szinte eltoljuk magunktól a gyerekünket - és egy kengurut. Utóbbit még nem használtuk, az első hármat viszont elég sokszor és eléggé egyenlő arányban. És már most látszik, mennyi előnye és hátránya van mindnek. Nincs tökéletes módszer, csak az anyaméh. De szerintem az is csak 9 hónapig jó, a hordozók (név szerint manduca és kendő) mégis ezt szeretnék meghosszabbítani. Ami illúziókat táplál anyában, apában, gyerekben egyaránt.

Hála baba- és gyermekhordozási tanácsadó, oktató, két gyerekes anyuka és nem mellesleg tanár nővéremnek eléggé képben vagyok a témában, ajánlom is az oldalát, mert isteni dolgok ezek, de közben azért így 30 nap alatt megfogalmazódtak szkepsziseim/nk. Ha jól értem ugyanis, a hordozásnak, főleg az elején, a fő célja a testi közelség. Elölhordásnál ez együtt jár a szívdobogás közelségével is, a kettő együtt már valóban méhközeli állapotot eredményez. A felkötözött gyerek szétterül hordozója hasán, olyan lehet neki, mint egy időutazás. Regresszió zócuzágen. De szerintem ez egy szemétség a gyerekkel szemben. Mert nem valódi a megnyugvása. Sőt, meg sem nyugszik, akár manducázunk, akár kendőzünk, nálunk a felkötözés utáni pár perc masszív bömböléssel telik, aztán nézelődik, majd egy idő után menthetetlenül bealszik a melegtől. De pszeudoalvás ez, mert amikor letesszük, igaz ez főleg a manducara, akkor szinte azonnal felébred. Túl nagy ugyanis a kontraszt. Arról nem is beszélve, hogy eleinte bennünk is azt az illúziót táplálja, hogy meg tudjuk nyugtatni a gyerekünket, közben nem. A hordozóeszköz nyugtatja meg. Nem a szavunk, nem a simogatásunk, és esélyt sem adunk arra, hogy ő saját magát meg tudja nyugtatni. Akár azzal, hogy az ujját szopja. Hordozásnál erre fizikailag sem kínálkozik túl sok lehetőség, útban van ugyanis a kendő vagy egy vállpánt. (Bár az is igaz, hogy ráér még az ujját szopni.) Egy ponton meg már azt hisszük, hogy csak a hordozás tudja megnyugtatni, mi nem. Tanult tehetetlenség. És akkor teljesedik be a hordozás küldetése: Hordozz mindig, minden körülmények között. Éppen ezért ma - tanult leleményesség - kézben altattam, meglepő módon jóval hamarabb és könnyebben sikerült, mint tegnap kendővel. Igaz, mindkettőből felébredt. Az sem utolsó szempont, hogy elég frusztráló, amikor zokog az ágyában, te pedig tökölődsz azzal, hogy ne tekeredjen meg a kendő, aztán meg, ha már garantáltan elaludt, úgy kell kihalászni a kendő alól, hogy ne ébredjen fel. Egyszerű projekt hajnali 4 és 5 között.

Aztán az is a baj a hordozással, hogy nagyon meleg. A hátamat beteríti a kendő, a hasamat-mellkasomat meg Sámuel. Aki nem mellesleg nem egyből böfög evés után (nem büfizik, nincs értelme eufemizálni), néha akár órák is eltelnek, ha ezalatt felkötöm, kizárt, hogy tud extra levegő távozni, már így is együtt kell szuszognunk, négy teli tüdőlebenynek ugyanis nincs hely a kendő alatt. Sámuel ki, én be, Sámuel be, én ki.

Éjszaka, ha felkötöm, azonnal kipeckelt szemekkel néz rám, ami azért gigamegható, viszont garantáltan nem alszik el, csak akkor, ha erővel elforgatom a fejét. Ott viszont ráficcen a kendő szélére, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva még most is hajlamos mellbimbónak hinni. Függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el a valódi óda. De a nyakam is, kulcscsontom is simán átveri, amikor állon pusziltam, rácuppant az orromra. Biorobot.

Viszont hordozni benne, mármint szó szerint hordozni, mintegy menni valahova, nem messzire, nagyon jó. Tényleg szabad az ember keze, nem kell tologatni egy kocsit, lehet beszélgetni közben és garantáltan elalszik egy bő órára benne a Sámuel. De ha csak hordozó van nálad, akkor nincs menekvés, éppen ezért mi a babakocsi-manduca kombóra esküszünk. Ott lehet váltogatni és válogatni, az egyikben garantáltan megnyugszik. Ezzel pedig mégis beteljesül valami az életformából, mégpedig az, hogy valóban élünk az alternatívák kínálta lehetőségekkel.

Folytatás már csak barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek.