szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 „Ismerem a kislányom arcát akkor is, ha még sosem láttam”

2013-07-15

Gyerekem mászó- és ugrómutatványairól írtam már itt. Ez volt az első,  ami eszembe jutott, amikor először hallottam Kovács Mónikáról. Ő ugyanis egy kétéves kislány anyukája, májusra várja a második babáját. És nem mellékesen, születése óta vak.

Azt gondoltam ilyen nincs: egész biztos, hogy nem kettesben van otthon a kislányával, nem viszi le egyedül az utcára, nem boldogul segítség nélkül. És kiderült: ennél nagyobbat régen tévedtem. Mónika pontosan ugyanúgy él családjával mint én, vagy a többi látó anyuka. De hogy ezt megértsem, nagyon sokat beszélgettem vele.

Mindig is tudtad, hogy lesz gyereked?

Mi a párommal nagyon régóta, 1992 óta ismerjük egymást. Sok évig szállón laktunk, amíg ott éltünk semmiképp nem akartunk gyereket. De amint minden feltétel együtt volt, máris egyetértettünk abban, hogy jöhet a baba. 2004-ben vettünk lakást, akkor határoztuk el, hogy gyereket szeretnénk. Az, hogy én vak vagyok, a férjem pedig gyengénlátó nem számított akadálynak, ha erre gondolsz.

Környezeted egyöntetűen támogatott?
Örült mindenki. Anyukámnak már van négy nagy unokája, örült, hogy újra pici baba lesz a családban. Nem féltettek, hiszen van két látássérült testvérem, ők is jól boldogulnak. Talán mert ő gyerekkoromban sem úgy féltett, tehát nem az volt, hogy ne csináld, mert elesel, hanem inkább segítettek amiben tudtak, ezért elég talpraesett és határozott lettem.

Orvost könnyen találtál, semmi probléma nem volt ezzel?
Én az Állami Egészségügyi Központban dolgozom gyógymasszőrként, így orvost könnyen találtam, hiszen kórházban dolgozom. Az egyik kollégám mutatott be a nőgyógyászomnak, így egy igazán kiváló szakemberhez kerültem, most is nála fogok szülni. A munkatársaim mindenben támogattak, segítettek engem. Akárhová mentem, mindig felkísértek a kollégák, az a kórház olyan mint egy labirintus.

Aggódtál-e, hogy a kisbabád is vakon születik? 
Persze, ezért szerettük volna tudni, hogy milyen esélye van a születendő gyermekünknek arra, hogy esetleg ő is vakon születik. Ezért 2005-ben elmentünk egy genetikushoz, aki azt mondta, hogy nyugodtan vállalhatunk babát, mert nem nagyobb a kockázat nálunk mint egy látó embernél. Így aztán 2008-ban megszületett Vivi, épen és egészségesen. Azért a terhesség alatt egy picit bennem volt az aggódás, de azért jól tudtam aludni éjszaka, tehát ennyire nem nyomasztott.

Voltatok-e ezzel kapcsolatban bármilyen vizsgálaton már a várandósság alatt? 
Mivel a látássérülés esetleges meglétét semmi nem mutatja ki, ezért emiatt nem.

Hogyan telt az első terhességed, volt-e benne bármi kirívó? 
Nekem nagyon jó volt, nagyon szerettem várandós lenni, pedig az elején nagyon rosszul voltam.  Szerettem, hogy kényeztetnek, például amikor mondtam, hogy most Sprite-t innék, és a párom már indult is volna a boltba rögtön. Nagyon jó volt minden pillanata, imádtam babát várni és most is imádok. Pedig ha lehet, akkor most a második babával talán még egy picit rosszabbul vagyok.

Milyen volt a szülésed?
Na az nem volt túl jó. A párom végig velem volt, segített, de nagyon hosszan vajúdtam. Végül császár lett, mert nem tágult a méhszájam egyáltalán. Úgy volt, hogy természetesen szülök, nem készültem császárra, végül mégis az lett. De a lényeg, hogy egészséges, a többi nem érdekelt.

Nehéz volt a születés pillanata? Foglalkoztatott az, hogy nem láthatod milyen a baba arca, teste?
Elsírtam magam, amikor meghallottam, hogy felsírt. Megsimogattam, ez nagyon érdekes élmény volt. De az, hogy nem láthatom, most amíg nem kérdezted, eszembe sem jutott. Ez érdekes, de tényleg nem számított, hogy én most nem látom őt. Nekem elég volt, hogy megsimogattam, átöleltem.

Érdekelt, hogy lát-e a baba?
Párom mondta, hogy annyira nézett rögtön, hogy egyértelmű volt, hogy lát. Nem vizsgálták, hogy lát-e, de biztos voltam benne. Anyukámnak, akinek aztán ebben három látássérült gyerekkel van tapasztalata, első szava az volt, hogy te, Mónika, ez a gyerek lát. Amikor én születtem, anyukám rögtön észrevette, hogy én nem látok, de amikor ránézett Vivire, látta, hogy az ő nézése annyira érdeklődő, mindenre figyelt születésétől fogva.

Hogyan teltek az első hetek? Kellett segítség? 
Persze, akkor kellett, ennyire azért tisztában vagyok a korlátokkal. De egyébként főleg a császár miatt szorultam segítségre, nem azért mert nem látok. Anyukám fent volt egy hétig nálunk és segített, mert féltem a fürdetéstől, öltöztetéstől, pelenkázástól. Anyukám megmutatta mit hogyan kell csinálni, és amikor elment, és a párom is visszament dolgozni, akkor bedobtak a mélyvízbe. De én mindenben helytálltam.

Illetve egyetlen dolog volt, amiben egészen Vivi kilenc hónapos koráig kellett segítség: a körömvágásban. Nővéremék kislánya vágta a kis körmeit, aztán vettem egy igazán jó körömcsipeszt és azóta nekem is megy.

Jártok sétálni, vásárolni, játszóterezni?
Játszótérre a párom viszi el, arra nem vállalkozom. Én újszülöttkora óta  kendőben, aztán később egy nagyon jó babahordozóban vittem Vivit. A babakocsi nekem nem jó, mert nem tudom felmérni, hogy hová tolom. Babakocsizni akkor szoktunk, ha hármasban megyünk el itthonról. Most már kézenfogva megyünk az utcán másfél éves kora óta, nem kell a kenguru. Muszáj fognia a kezemet, ezt meg kellett értenie. Néha próbál önállóskodni, lázadni ez ellen, de ez egyelőre így marad. Apával mehet szabadabban, de velem nem. Ez bizony néha probléma egy akaratos kétévessel, hiszen néha szeretne elfutni. Eljön a pillanat, amikor majd el kell engednem, meg kell tanulnom megbízni benne, ez nagyon nehéz lesz nekem. Kérdés, hogy mikor lesz meg ez a bizalom, hiszen Vivi egyelőre elég szeles, most még elszaladna. Kettesben megyünk vásárolni is, mindent megoldok.

Milyen reakciókkal találkozol a többi ember részéről?
Hát többnyire semmilyennel, de azért van egy mondat, amit szinte naponta megkapok, és nagyon mérges vagyok miatta. Sokan mondják, hogy de jó, majd segít a baba a mindennapos dolgokban. Hú, ez a vak nő, de jó, hogy megszülte, majd segít neki a gyerek. Erre már ugrom, mert mit gondolnak, azért szültem gyereket, hogy ő vezessen majd az utcán? Nálunk is csak annyit fog segíteni, mint a látó szülőknek segít a gyereke otthon. Nem fogom kihasználni a gyerekemet, tehát arra, hogy közértbe menjen nem kérem majd, én is le tudok menni. Amit eddig meg tudtam csinálni, eztán is meg fogom csinálni egyedül.

Azért volt humoros beszólás is: öt hónapos volt a kislányom, vittem a kendőben, ránéz egy nő,és azt mondja: te kislány, vidd már haza anyát. Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy attól hogy ő lát, nem ő vezet engem, hanem én őt. Jól is néznénk ki, ha ő vinne haza engem.

Nekem is van egy másfél éves kisfiam, aki mindent leránt, mindenre felmászik, állandóan figyelni kell rá. Ezt ti hogy oldjátok meg? 
Ez nagyon egyszerű. Párom vett jó kis gyerekzárakat, feltettük a szekrényekre, nem hagyunk elöl apró dolgokat. Az elektromos dolgokat feltettük magasra, konnektorokat ledugóztuk, a konyhára gyerekajtót, az asztalok sarkára védőt tettünk. Vivi nagyon mászós, fontos, hogy mindig biztonságos legyen a környezet. Az asztalra fel szokott mászni, de sose esett még le. Megszokta, hogy nem féltem, nem tapizom mindig, hogy mit csinál. Mindig tudom, hogy mit csinál. Ha csend van, megkérdezem. Ha nem válaszol, bejövök hozzá. Néha leleplezem, hogy mit csinál, múltkor kipakolta az összes kismama leletemet. Néha ellenőrzöm, meghallgatom a hangját, hogy mit csinál.

(És valóban, miközben beszélgetünk, Mónika pontosan tudja, Vivi mikor merre jár. Eredetileg Thomas, a gőzmozdonyt nézett, hogy tudjunk beszélgetni, de édesanyja mindig azonnal tudja, ha a kislány abbahagyja a tévénézést, kikapcsolja a dévédét, és unalmában szétszór pár játékot.)

A kislányod mit érzékel abból, hogy anya nem lát, foglalkoztatja ez a kérdés?
Nem érdekli, még pici hozzá szerintem. Azért biztos sejt valamit, mert van egy vicces játéka: kérdezem, hogy hol van és akkor megmerevedik, azt gondolja, úgysem látom meg. Nem válaszol, némán lapít. De én a lélegzését is meghallom. Megtalálom, hogy hol van, akkor is ha nem válaszol. Máskülönben még annyira nem foglalkoztatja.

Mitől lehetne egyszerűbb és könnyebb egy gyengénlátó házaspár és az ő gyerekük élete? 
Ha látnánk.  De ha olyasmire gondolsz, ami így vakon megkönnyítené az életet, olyan igazából nincsen. Biztosítva vannak a megfelelő körülményeink, a mai modern világban már minden van, amivel a vakok tudnak boldogulni. Van beszélő lázmérőnk, beszélő konyhamérleggel mértem ki a vizet a tápszeréhez, gyógyszerek legtöbbjén van pontírás. Mert ezt is szokták kérdezni, hogy nem félek-e, hogy rossz gyógyszert adok be. Hát nem.

A C-vitamint például úgy adagolom, hogy fogok egy üvegpoharat, abba hallom ahogy belecsöppen a 10 csepp. Mindent meg lehet oldani, magam sem gondoltam régebben, hogy tényleg minden menni fog. Csak pozitívan kell hozzáállni. Nem olyan vészes, eszembe se jut sokszor, hogy nem látok, nem ezen rágódom naphosszat. Ha így tennék, akkor nem vállalna az ember semmit: se munkát, se gyereket, de még azt sem, hogy kimegy az utcára. Vannak, akik túldramatizálják a vakságot, pedig nem kéne. Nem kell sajnálni, hogy szegény vak, vajon hogy neveli a gyerekét? Vagy van aki a gyereket sajnálja: hogy rab a gyerek, merthogy nem engedi el a kezemet.

Hogyan telik egy napotok, jártok közösségbe?
A gyereknek kell a közösség, ezért július óta hetente háromszor jár magánoviba Vivi, nagyon szereti. Aztán van itt baba-mama klub is, épp két hete kezdtük el. Párom naponta viszi játszótérre, gyakran jönnek hozzánk ismerősök, szóval épp úgy telnek a napjaink, mint bármely kisgyerekes családnak.

Szeretnéd egy pillanatra látni a kislányodat, vagy te így is tudod, hogy milyen ő, hogy néz ki? 
Szeretném látni persze, de én tudom, hogy ő milyen. Minden porcikáját ismerem, az aranyos kis testének. És már nagyon kíváncsi vagyok a második babánkra is.

Vannak más, hasonló nehézséggel küzdő kismama barátnőid, ismerőseid, akikkel összetartotok, összejártok? 
Igen, van több is, köztük egy nagyon kedves ismerősöm, aki szintén vak. Neki három éves a kislánya, vele összejárunk, beszélgetünk, a gyerekek is szeretik egymást. Neki is látó kislánya van, ő már küzd az „elengedem az utcán a kezét, megbízom benne” problémával. Mivel idősebb a kislánya, előttem jár, így sok dologban tőle kérek tanácsot. De itt most nem arra kell gondolni, hogy olyan kérdésekben ad tanácsot, ami speciálisan nekünk fontos: hanem hogy melyik a jó cipőmárka, mit egyen a gyerek, tehát ugyanolyan kérdéseket beszélünk meg mint a látó gyerekesek.

Minden kismamának eljön a pillanat, amikor kicsit visszavágyik a korábbi, gyerekmentes életébe. Te ezzel hogy vagy? Nem hiányzik a munka?
Hát, ez érdekes, hiányzik. Rendszeresen járok most be megint, hiszen ismét ott fogok szülni.

Na, most mennem kell, hallom hogy levette a telefont a helyéről…tényleg mindig tudom merre jár. És rá sem lépek soha, mert ezt is gyakran kérdezik. Nekem a látásom helyett ott vannak a megérzéseim és a fülem. És ez tökéletesen elég.

easyweb