Jah, ez már a dackorszak, legyint rá a meghatározott mintájú pokrócért ordító egyévesre a néni a villamoson. Pedig AZ még nem az igaz. AZ csak két éves kor körül jön el. Kérdés, hogy mikor múlik el. Múltkor egy pszichológustól megtudtam, hogy nem kezeltem jól egyik gyerekem dackorszakát sem, ezért a 4 és 8 évesem megkésett dackorszakban van. Aha.

Apapara biztos felismerné előbb, hogy nem múlt el aminek már el kellett volna. De kétévesen még csüdig benne vannak.

Eleinte ugye az anyamell jelenti az addikciók csúcsát, mindig csak az kell. Vajon mikor lép be egy apró gyerek életébe a fogyasztói társadalom, mikor kezd rákattanni egy mesére/figurára/zenére/tárgyra/na meg persze az édességre? És milyen mértékben képes függeni a cumitól/alvópárnától/huzatcsücsöktől? Avagy milyen függőségekkel bír a kétéves? Apapara blog.

Vajon mikor kapjon a gyerek külön szobát? És az a szoba milyen messze legyen a szülői ágytól? És hogyan csináljam, hogy szeresse azt a szobát?

Előre leszögezem, hogy a témának olyannyira nem vagyok szakértője, hogy a mai napig rendszeresen ébredek 8 éves fiam lábával, 4 éves fiam könyökével az oldalamban. Jobb éjszakákon csak egyikük, rosszabbakon mindketten nálunk kötnek ki. Ilyenkor általában fogom a motyóm és „még jó, hogy ilyen rövid vagyok” felkiáltással a gyerekágyban töltöm az éjszakát. Ahol nem 30 cm széles, hanem 80 centi hihetetlen terület jut nekem. Pedig külön szobában vannak régóta, próbálkozunk szigorúan, de valahogy nem megy ez nekünk. Játszani is a nappaliban szeretnek, a külön szoba smafu.

Egy nagyon durva mondat következik: "...a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt..."

A mondat Bagdy Emőke pszichológus szájából hangzott el. Apapara kritizál, nem is kicsit, de jól teszi. Aki hordoz, aki babakocsizik, aki igény szerint szoptat és aki nem, olvassa el, érdemes.

Régen minden gyerekes háztartásban volt a polcon egy Spock. Így, egy Spock, ugyanis fogalom volt, nekem is valahonnan van itthon kettő, kit tudja honnan. Hogy van-e benne bármi ma is használható tudás, arról ír az apapara blog szerzője.

A kötődés nem egyenlő a kötődő neveléssel. Erről inkább írjon az Apapara blog szerzője. Íme a trilógia második része.

Amikor bölcsibe ment a nagyobb gyerekem, képtelen volt megszokni. Nem 5 percet bőgött reggel, hanem nonstop, reggel 8-tól du. 4-ig. Heteken át, mígnem feladtuk. Erős a kötődés, ez jó, az lenne baj, ha nem sírna - vigasztaltak. Négy évvel később a kicsi besétált a bölcsődébe és egy mukkot nem szólt. Nem sírt sem akkor, sem hetek múlva, ahogy azt jósolták. Ő vajon már nem kötődik hozzánk?

Apablog a kötődésről, pszichológusszemmel, 1. rész.

Fiam óvodájában az óvónő a következőképp írta le a gyerekeket: Petike, Gizike, Jánoska, Arab Gyerek, Katika. Ahogy olvasom ez a nevtanban sincs másképp. Siralmas.

Apapara tanmeséje.

Karácsony után 4 nappal két gyerek fetreng a padlón. Senyved, unatkozik, miközben a fa alatt konkrét hegyeket képeznek az új játékok. A két szülő a haját tépi, naivan azt hitték lesz pár nap békés játék, amíg mi kipihenik az év fáradalmait. Ennek ezennel vége.

Anya vedd elő a bélyegzőt, anya elővesz, két perc csend, anya vedd elő a kártyát, de az is lehet hogy önállóan pakol elő mindent, szép sorban, egy négyzetméternyi szabad terület nincs a nappaliban, átesek egy autón, véletlenül szétrúgom a sínpályát, és akkor már kiabálok is, tessék itten rendet tenni. A gyerekeim általában a fülük botját nem mozdítják, apjuk múltkorjában fenyegetéssel élt, elpakol mindent ő, de akkor a játékot többet nem látják. Jó – mondták ők. Ilyenkor lesz releváns az a probléma, hogy túl sok a játék, ugyan kinek hiányzik az a traktor vagy három-négy plüssállat. Állítólag a bölcsödében még pakolt, egy enyhén idiotikus mondóka kíséretében (Rakjunk rakjunk rendet, csodálatos rendet…), itthon én hiába éneklem dalt, annak célközönsége max az apa, aki rak is rendet, csodálatosat. De hogyan vegyem rá a kiskorút, hogy pakoljon?

A képzeletemben a karácsony édes, illatos, hóesős, fűtött szobás, csendesen mosolygós, mézeskalácssütős. A jégvirágokat is oda tudom varázsolni az ablakra. A fenyőfát az ablak alá (nem számít, hanyadikon lakunk). A madáretetőt az fenyőfára. A kiscinkéket a madáretetőbe. Szórjuk nekik a magokat. Mikor belépünk a meleg szobába, forró kakaóval teli bögrén melengejtük meg az összefagyott ujjaink. És elégedetten gondolunk vissza a hóemberépítésre is.

Persze az összes gyerek jól érzi magát, egyiknek sincs semmi baja.

Van-e értelme egy pár hónapos/pár éves gyerek elé zúdítani karácsonykor szívünk legjavát? Mármint ha úgy gondoljuk, azok az ajándékok hegyei volnának. Garantálom, hogy nincs.

Kétéves gyerekem karácsony napján délután 2 és este 10 között 33 csomagot bontott ki, dobott félre, és kérte a következőt. Nem örült semminek, nem volt ideje sem feldolgozni, sem kiélvezni a rengeteg játékot, hiszen máris ott nyomakodott a következő rokon: bontsd ki ezt is kicsikém!

Én szívesen buzdítanám arra a rokonaimat, hogy élményt adjanak: vigyék el színházba, cirkuszba, focizni a parkba, beszélgetni úgy hogy csak rá figyelnek...Az apablog írója sem engedélyezi az ajándéktömegeket.

Úgy emlékszem mintha tegnap lett volna, pedig már közel 8 éve történt, hogy először fogtam kézbe az újszülött gyermekemet. Ötletem sem volt hogy mihez kezdjek vele, állandóan hezitáltam, hogy mikor mit kell tennem. Úgy éreztem mintha valamiféle köd borítana, az aggódás köde, szó szerint úgy éreztem, örök életemre csak az aggódás jut nekem. Őrült éjszakákon az ágyamon fekve a kórházban azon filóztam, hogy majd felváltva ülünk az apával teljes éjjeleket a gyermek ágya mellett, mert én légzésfigyelő ide vagy oda, nem merek elaludni a kisbaba mellett. De ahogy múlt az idő egyre jobban hozzászoktam a szerepemhez, lassan a köd kezdett elvonulni rólam és újra önmagamra találtam. Ez kb. akkor történt, amikor az első gyerekem olyan fél éves lett, és most egy új tanulmányból kiderült, hogy nem is voltam egyedül az érzéseimmel.

Amikor valakinek gyereke születik, általában az alvás, illetve annak hiánya miatt szoktuk már előre sajnálni. Magamat is piszokul sajnáltam, amikor évekig nem aludhattam (és tulajdonképpen immár 8. éve még mindig nem alszom) annyit amennyit akarok. Persze hol vagyunk ma már a kezdeti zombiságtól, attól hogy mindent odaadtam volna egy átaludt éjszakáért. A titok nyitját nem tudom. Ha újra lenne kisbabánk itthon, megint tanácstalanul állnék a kérdéshez. Az apapara blog kispapája sincs ezzel másképp.

Van egy nagyon régi film, ami arról szól, hogy egy házaspárnak sehogyan sem akar összejönni a baba. Nagy nehezen sikerül, egyből kettő is, végignézhetjük a terhesség minden fájdalmát és szépségét, a „mindent kívánok”-tól a „már nem bírok felállni a karosszékből”-ig. A film legvégén megszületnek a babák, anya és apa hazaindulnak a kórházból. Mindketten bekötnek egy-egy gyereket az ülésébe, beszállnak az autóba és ahelyett, hogy hazaindulnának egymásra néznek és azt mondják: - És most, hogyan tovább?

Ha jól belegondolsz, mi mindannyian kicsit hazudunk mint szülők. A fogtündér, a télapó, a tény hogy a tévé elfolyósítja az agyat…A lista szabadon folytatható. De mi szülők is igencsak meg vagyunk vezetve. Megkérdeztem a barátaimtól, hogy mik a legsúlyosabb hazugságok, melyeket a szülőségről hallottak, és bizony sok egyezést találtam. A következők a leggyakrabban elhangzó hazugságok – te már hallottad őket?

Egy csapat óvodai dolgozó Dániában olyan ajánlatot tett a szülőknek, amit nehéz lenne visszautasítani.

Ugyanis megígérték, hogy biztosítanak 2 gyerekmentes órát csütörtök este, hogy a szülők ez idő alatt újabb gyerekeket gyárthassanak.

Hetek óta készülök írni a bababiztos lakásokról, az ehhez használatos kütyükről és az anyai odafigyelésről. Most írok. Habár mit is mondhatnék, miután szombaton a másfél éves gyerekem legurult az itthoni 15 fokból álló kőlépcsőn?

Múlt héten már írtam saját kukibajainkról, az állandó küzdelmekről, melyek csak nem akarnak véget érni. Napi szintű sebészi látogatás lett a dologból, drága gyermekem ugyanis csak a doktor bácsinak engedi a hátrahúzást…így minden reggel 8-kor megjelenünk a sebészeten a fél perces beavatkozás erejéig. Talán minden nap matricát akar a gyermek. A hétvége hibádzik, mégsem kopoghatok a doktor bácsi otthonában reggelente. Szóval jó eséllyel ismét letapad, ismét ordítás – meddig lesz ez így?

Merksz Miklós gyermekurológust kérdeztem.

Nem lottót, nem is az időt, hanem a kisgyerek fitymáját. Én bizony nem húztam, tudom ebben is kétféle iskola létezik: az egyik szerint minden nap, újszülöttkortól hátra kell húzni, a másik szerint békén kell hagyni, 2-3 éves koráig nem kell evvel foglalkozni. Mivel előbb-utóbb a nagynak is hátrament és nem volt ezzel semmi gond, a kicsit sem fárasztottam ezzel a kérdéssel, még 3 éves korában sem kezdtem el ezzel izélgetni minden este. Aztán elkezdte fájlalni, láthatóan piros lett, irány a sebészet.

Már a terhesség alatt fel fogják neked tenni a díjnyertes kérdést: hogyan akarsz szoptatni? Honnan az öreg ördögből tudnád, főként ha az első gyerekedet várod? Előbb talán meg kéne szülni, aztán majd kiderül mi is az a szoptatás. Azért hogy legyen némi elképzelésed a két ellentáborról, most bemutatom őket.

Bedőltem a reklámoknak - nem is kicsit. Hirdették, fényt kapott, jó volt a plakátja, a gyerekek imádták, és én megvettem.

Tagadhatatlanul egyik legkedvesebb szórakozásomra kerítettünk sort: színházba mentünk a hétvégén. A helyszín a RAM volt, az előadás pedig a Popeye. Váratlan meglepetésként ért azonban az, amit láttam. A színház ezzel az előadással elvesztette azt a biztos pontot, amit jó időn keresztül jelentett az értelmiségi rétegnek. Örömmel üdvözölhetjük a tényt, hogy nyitottabb lett. Lazább. Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Lennék én laza és 21. századi. Mégsem visz rá a lélek, hogy örüljek a gyerekelőadás színpadára belógó rózsaszín mobiltelefonnak, vagy az „MMS-em érkezett” típusú mondatoknak.

Kenyában és Elefántcsontparton nőttem fel. Tizenöt éves korom óta az Egyesült Királyságban élek. De mindig is tudtam, hogy ha valaha lesznek gyerekeim, akkor azokat Kenyában akarom felnevelni. Feltételeztem, hogy lesznek. Negyedik generációs modern, dolgozó afrikai nő vagyok, két egyetemi diplomával. De ha gyerekekről van szó, akkor tipikusan afrikaivá válok. Először is itt van az a mondás, hogy gyerekek nélkül nem vagy teljes ember, a gyerek olyan áldás, amit bolond lennél kihagyni. Egyébként fel sem merült, hogy kihagyjam.

Keresd meg ügyesen a kiskacsát a tányér alján! Egyél csak, mindjárt rábukkansz! – Számos hasonló gondolattal is bíztathatjuk gyermekünket, ha válogatós, lehetünk bármilyen ötletesek és lelkesek, sőt még kitartóak is a bíztatásban – bizony semmi eredményt nem érünk el ezzel a legtöbbször. A gyerekek bár kevésbé jól érvelnek érthető életkori sajátosságaik miatt, ám praktikáinkon sokkal hamarabb átlátnak, mint azt várnánk. Még az Anya kedvéért kezdetűn is.

Ó, de szép, jaj de cuki, biztos te vagy a világon a legboldogabb! Mondja mindenki, ha gyereked születik – és ez így is van. Boldog vagy, elégedett, de….

A pontosság megtestesült mintaképe – ez voltam én egykor, két gyerekkel ezelőtt. Mindenhová időben vagy épp idő előtt érkeztem. Rám soha senki nem várt, ellenben én mindig mindenkire vártam. Mégsem tudtam leszokni jó tulajdonságomról: mindig mindenhová pontosan érkeztem. Az első gyerek születése már próbálta alapjaiban ingatni ezt a dolgot, de nem, ekkor még nem gyűrt maga alá a pontatlanság. Egy gyerekkel el tudok időben indulni, egy gyerekkel nem kell (annyit) veszekedni, hogy öltözzön, menjünk már. Kettővel ez exponenciálisan megnőtt – azaz nem kétszer, hanem legalább négyszer annyit kell jártatnom a szám. Az eredmény: 10-30 perces késés. Mindig, mindenhonnan.

„Egy ötéves kisfiú szökött ki az óvodából Székesfehérváron. A rendőrök később épségben megtalálták. Azt mondta, haza akart menni.”

Így szól a szerdai hír. Hogy mindez hogy történhetett, hogy miért nem vették észre, hogy egy gyerekkel kevesebb van (hiszen az édesapa értesítette délután a rendőrséget, amikor ment volna a gyerekért), hogy milyen ajtókon keresztül, miként jutott ki, erről nem szól a fáma.

Ragyogó napsütés, kék májusi ég kíséretében érkeztünk haza első gyerekemmel. És bizony bent is maradtunk. Mármint a lakásban. A kórházból ugyanis azzal a tanáccsal jöttünk el: egy-két hétig csakis a falat nézzük. De miért? Ezt én bizony már akkor sem értettem. Nem is fogadtam szót védőnőm még ennél is radikálisabb parancsának: 4 hétig benn, ablak kinyitható – esetleg, résnyire, óvatosan. Az már június közepe lett volna, bárhogy számolom. Felrémlett előttem, hogy vajon mitől is könnyű depressziót kapni? Hát a lakásba zártságtól egészen biztosan. Ezért döntöttem: 10 naposan óriási túrára indultunk: apa, anya és a gyerek.

Szoptass három óránként, tedd a saját ágyába messze a sajátodtól, két hónaposan nyomathatod az almát – valahogy így szólnak annak a nagyszülő-generációnak a tanácsai, akik az elmúlt 30 évben nem haladtak a korral. Nehéz beláttatni velük, hogy immár a gyereket nem hagyjuk sírni, hogy táguljon a tüdeje, nem adunk neki teát, csak hogy befogja a száját és még kiflivéget sem rágcsáltatunk vele fél évesen. Igaz, mi is felnőttünk valahogy. Súlyos érv ez, nehéz is vele vitatkozni, hiszen igaz ami igaz, itt vagyunk, felnőttünk és épp szaporodunk. Felnőttünk autósülés, bébiőr és BPA-s cumisüveg társaságában. Igaz, hogy mindegyikünk allergiás, a korosztályom szinte minden tagjának van valamiféle autoimmun betegsége, de élünk, életben tartottak a szüleink. Kit így, kit úgy.

Márciusban beszélgettem Péterfy Borival, azóta megszületett kisfia, Doma. Elvonultak a világtól, élvezik egymás társaságát, ismerkednek, összeszoknak. És az akkor feltett kérdések jó része megválaszolásra került: Bori türelmes, szívesen otthon ülő anyuka lett.

Pedig várandóssága vége már igen nagy türelmetlenségben telt: egy hetes túlhordás púp az ember hátára. De szerencsére Doma észbekapott, és amikor már beindítással fenyegetőztek a kórházban, akkor végül úgy döntött: nekiindul magától.

Biztosan mindannyian emlékszünk olyan esetekre tizenéves korunk második feléből, amikor rettegve vártunk – vajon meg fog-e jönni? Pár nap késés maga volt a tömény rettegés: nemcsak a gyerektől, hanem szülői haragtól, fiú kiborulásától is tartottunk. És aztán vannak olyanok, akik hiába várnak, csak nem jön meg. Tizenhat évesen gyereket várnak. Mit éreznek ők, mit a párjuk (ha van nekik) és mit a szülők? Mivel annak idején ezt megúsztam, most már jórészt ez utóbbiak szerepébe tudom már magam belegondolni. Bár lányom nincsen, de fiús anyaként is van félnivalóm. Pár hónapja kuriózumként számoltunk be a huszonegykétévesek gyerekvállalásáról, annak ritkaságszámba menő előfordulásáról. Pedig náluk jóval fiatalabbak is szülnek - igaz, legtöbbször más élethelyzetben, korántsem tervezve a babát.

Sámuel tehát megszületett egy hónapja, azóta tart a küzdelem, hogy milyen szülők is legyünk. Felmerül ugyanis pár kérdés, a válaszokat tekintve van némi megoszlás. Meddig lehet hagyni sírni? Mikor elég megsimogatni, és mikor kell már felvenni? Ha felveszed, hogyan vedd fel? Milyen gyakran etesd? Mit jelent egyáltalán az etetés? A mell táplálék, vagy szocializációs közeg is egyben? Mikortól lehet külön aludni, mikortól lehet külön szobában aludni? Mennyire kell komolyan venni a gyermekágyat? Mikortól lehet vele mászkálni? Buszozni? Légkondizni? És nem utolsósorban: babakocsi, manduca, bondolino, mei tai, kendő, kenguru, baby-björn, hátizsák vagy nejlonzacskó?

Előre le kell szögezzem: megrögzött olvasó család vagyunk. Nem azért írom ezt, mert ez a követendő példa, egyszerűen nekem ez jött zsigerből. Amikor ismerősök azon vacilláltak, hogy milyen könyvet adjanak elsőként gyermekük kezébe, mi már túl voltunk a fürdőkádba is vihető (de könyörgöm, ki viszi oda??) olvasmányokon és a téphetetlen leporellókon. A papíroldalast nem tépte, szépen lapozta. Mármint a nagy, most róla beszélek. Mert az első könyv kétségtelenül, minden gyereknek olyan legyen, amit megrághat, megízlelhet, hátha a könyv lapjain fellelhető ételnek még finom íze is van. Aztán jöhetnek a leporellók, melyekből remek garázs is építhető az autóknak, és az apró babakezek könnyedén tudják lapozni a vaskos lapokat.

Azt gondoltam, én a kétgyerekes már mindent tudok, amit egy anya tudhat, így amikor a minap tanácsot kért tőlem egy ismerősöm járóka ügyben, nagy levegőt vettem és már soroltam is volna érveimet – ha lettek volna. Kedves a tőle jövő bizalom és szeretem néha én is azt gondolni hogy mindent tudok, de azt hiszem járóka ügyben inkább csak szempontokat tudok felsorolni, a tuti választ nem tudom prezentálni. Ez ugyanis szerintem család, lakás és babafüggő.

Vannak akik kreatív anyukák és vannak akik kevésbé. Vannak türelmesek és vannak kevésbé. Néha erőt veszek magamon és kreatívnak mutatkozom. A mutatkozás a legjobb szó, merthogy nem vagyok az. Sejtem, hogy eme magamra erőltetett feelinget érzik a gyerekeim is, de talán becsülik egy ma is két dimenziós rajzokat elkészíteni képes anya erőfeszítéseit. Legszebb ilyetén élményem az óvodai kreatív délutánon történt, ahol lusta gyermekem helyett én rajzoltam házat és virágot. Az óvónéni örömmel emelte a képet a magasba, hogy ezt melyik 3 éves rajzolta?

- Interjú María Valentina Sánchez Baenával -

Évente több száz magyar egyetemista tölt egy-egy szemesztert külföldi egyetemeken, hogy tapasztalatot és barátokat gyűjtsön. Valljuk be a legtöbb fiatalnak a kint töltött hónapok nagy része tanulás helyett bulizással telik. Azonban a kivétel erősíti a szabályt. A néhány éve Erasmusos diákként hazánkba érkező Valentina bizonyára nem gondolta volna a Ferihegyre tartó repülőn ülve, hogy landoláskor tündérországba csöppen, ahol ott is ragad. Bár nem az ELTE szerepelt a preferált egyetemek listájának élén, ma már nem bánja, hogy a véletlen (?) pont ide sodorta. Boldog feleség és egy tündéri kisfiú édesanyja, aki épp ma ünnepli a negyedik születésnapját.

Mostanában sok lakásban megfordultam. Persze hol máshol, mint gyerekes családoknál. És ahogy bejártam más lakásokat, egyre jobban elszégyelltem magamat, hogy mindenhol micsoda patyolat tisztaság és rend uralkodik. Másoknál ragyog a rend, dizájnolt a lakás, jól néz ki az anyuka, mosolygós a bébi, kiegyensúlyozott a párkapcsolat, mindenkinek van ideje mindenre és senki sem panaszkodik. Mindeközben én itt állok térdig a játékban, üvölt a gyerek, a párkapcsolatot most hagyjuk, és épp panaszkodom.

Bár két fiam van, az alább olvasható problémával – még és szerencsére – nem szembesültem. Azért nem árt, ha már előre felkészülünk, ezért közreadjuk egy olvasónk kérdését és pszichológusunk válaszát.

Egyedülálló, elvált anyuka egyetlen gyereke vagyok. Talán emiatt viszonylag mobilak voltunk és kettecskén könnyen belevágtunk a nagy kalandba: 1989-ben anyukám kapott egy állást az Indiana egyetemen, Bloomingtonban, az Egyesült Államokban. Ő azóta már továbbállt, én maradtam itt, Amerikában. Szóval 22 évvel ezelőtt, 15 évesen kiköltöztem vele ide, itt fejeztem be a gimnáziumot. Nem sokat tétlenkedtem, 1992-ben, azaz mindössze 18 évesen feleségül mentem egy nálam jóval idősebb, magyar nyelvész hallgatóhoz Bloomingtonban.

Egy éves volt a nagy, amikor jött egy munkalehetőség. Heti 2-3 nap, a lelkemnek pedig éreztem, hogy ez kell. Ez kell a hónapok pelenkabűze és púderillata után. Emberek, szépen felöltözés, agymunka. Nálam boldogabban ember nem ment dolgozni, és aztán ember nem töltött boldogabban minden másnapot a gyerekével. Tökéletes egyensúly volt.

Na de ahhoz hogy dolgozni menjek kellett valaki aki vigyáz a gyerekemre napi 5-6-7 órában. Gondoltam, majd ismét segít legjobb barátom: az internet. És elkezdtem keresni. Mit ne mondjak érdekes jelöltekkel volt dolgom néhány nap leforgása alatt.

Ez a mondat, minden anya rémálma. Amikor két hét bölcsibe járás után ezzel fogadtak, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Bár láttam hogy gyerekem a saját lábán jön felém, tehát valószínűnek tartottam, hogy nem betört a feje/eltört a karja/leharapták a kislábujját, mégis jeges kéz markolta össze a szívemet. Kiderült, hogy egy kollega vagy kollegina szántóföldnek nézte gyermekem hamvas őszibarack pofiját és mélyen, de nagyon mélyen szántó barázdákat karmolt bele. Ömlött a vér, ordított a ded.

Gyerekkoromban mindig úgy gondoltam magamra, hogy 25 évesen már egészen biztosan lesz legalább egy gyerekem. Hiszen olyan generációhoz tartozom, amelynek szülei még húszas éveik elején-közepén vállaltak gyereket, ezt láttam példaként. Aztán 25 évesen távolabb voltam ettől a helyzettől, mint akár 20 éves koromban, így nálam is megkezdődött az az eltolódás, ami egész korosztályomra jellemzővé vált: gyerekvállalás a húszas éveink végén, harmincas éveink elején.

Mielőtt nem estem bele ebbe a mély szakadékba (mármint a terhességbe), én olyan tutin tudtam mindent, hogy csak na. Arcomon értetlen mosollyal hallgattam nővérem sirámait arról, hogy milyen is gyereket nevelni (egyedül), fogalmam sem volt mi az a 24 órás szolgálat és állandó készenlét. Úgy éreztem sziklaszilárd elveimet és kialakult nézeteimet a gyerekekről senki és semmi nem képes megingatni. Erre egyetlen dolog volt képes: egy (majd két) gyerek.

Egy anya a legritkább esetben csinál egyszerre egy dolgot. Homályba vesznek azok az évek, amikor lustán megkávéztam, aztán készítettem egy besameles csirkét, utána hajat mostam majd elmentem dolgozni. (Egyáltalán, homályba vesznek gyerekek nélküli éveim, de ez egy másik kérdés.) Most ezeket a dolgokat párhuzamosan csinálom, több-kevesebb sikerrel. Szerintem kb. ugyanannyi ideig tart, mintha egymás után csinálnám, de így mindig felmutathatok egyszerre négy darab (rész)eredményt.

Az óvodát nyárra visszakövetelők száma a b.boom szerkesztőségében máris kettőre nőtt. Ma ugyanis ezt a levelet küldte nekem szerkesztőtársam. Úgy látszik a szünet 5. hetében mindketten ugyanabba az idegállapotba jutottunk.

Anyukám elküldött fagyizni. Ez azután történt, hogy a lenti lakásban hallotta, amint drágalátos elsőszülöttemmel ordítok. Igen, ordítok. Egy hónap telt el a nyári szünetből, de az idegeim felmondták a szolgálatot.